Az 1956-os Broadway-premier óriási sikere nyomán a My Fair Lady sorra hódította meg a világ musicalszínpadait, az 1964-es mozifilmváltozat pedig meghozta a világsikert is a számára, Audrey Hepburn és Rex Harrison főszereplésével.

A musical librettója Bernard Shaw Pygmalion című színműve alapján íródott, amelynek témáját a saját alkotásába beleszerető szobrász (Pügmalión) mítosza ihlette.

Higginst, a közismert lingvisztikaprofesszort, a fonetika művészetének a nagymesterét, felháborítja az, ahogyan angol honfitársai számtalanszor meggyalázzák saját anyanyelvüket, egy alkalomal pedig alaposan leteremti Eliza Doolittle-t, egy egyszerű kis utcai virágárúslányt, meghallván, hogy „embertelenül” bánik az angol nyelvvel. Nem csekély magabiztossággal fogadást ajánl újdonsült barátjának, az indiai dialektusok szakértőjének, Pickering ezredesnek: fél évnyi „kiképzésben” részesíti Elizát, aki ennek eredményeképpen könnyedén elvegyül majd a társadalmi elit legmagasabb köreiben, a követségi bálon.

Elizában, a kezdeti ellenkezést követően a tudásvágy győzedelmeskedik, Pickering pedig belemegy a fogadásba. Ezzel kezdetét is veszi Eliza kemény erőfeszítésekkel, lázadásokkal, akadályokkal és tévedésekkel terhes, de végül sikerrel koronázott átváltozása. Higgins megmámorosodik a diadaltól, Eliza érdemeiről azonban ezúttal is megfeledkezik. Miután semmiféle elismerésben nem részesül, a sebzett és zavarodott lány úgy dönt, távozik. De mi lesz most vele?  Mi lesz most belőle ezután? Milyen utat vesz ezután az élete? Nem látja tisztán a jövőt és rengeteg kérdés feszíti.

Higgins mindeközben rádöbben, mennyire hiányzik neki a lány, milyen fontossá vált számára a jelenle... A mítosszal ellentétben azonban a musical cselekménye nem torkollik egyértelmű happy endbe, ahogyan Shaw darabja sem: a történet nyitott befejezéssel zárul. És ez miért volna baj?