Néhány évvel ezelőtt újból intellektuális viták tárgyává lett a világ jó néhány pontján az ún. "Kravcsenko-ügy", miután 2009-ben megjelent John Fleming ideológiatörténeti bestsellere, az Anti-kommunista kiáltvány: négy könyv, amelyik meghatározta a hidegháborút, s miután 2008-ban egy lengyel kiadó - elsőként a volt kommunista blokk országai közül - jelentős sajtóvisszhang mellett, közreadta Kravcsenko vádirattal felérő önéletrajzát. Magyarországot azonban elkerülték ezek a viták - igaz, maga a könyv is. Mai aktualitásának oka viszont, ha úgy tetszik, épp ez a hiány: a Kravcsenko-ügy elfeledése, elhallgatása, zárójelbe tétele azt jelzi, hogy nem néztünk szembe teljes mélységében a II. világháború után kialakult történelmi helyzetünk azon kérdéseivel, amelyeket az 1946-os mű annak idején direkt módon felvetett, a szerző sorsa és a kötet utóélete pedig a maga tragikus fordulataival áttételesen, de nagyon világosan és kegyetlen egyértelműséggel megjelenít.

A színházi adaptációja létrehozásának célja tehát épp az, hogy nézőit-hallgatóit szembesítse a közelmúlt azon tendenciáival, amelyek tisztázása nélkül nem lehetséges mai szellemi önidentitásunk világos megfogalmazása. Nyersen kifejezve: a totalitárius rendszerek örökségéről, a korábbi rezsim gondolkodásmódbeli következményeinek továbbéléséről, e továbbélő tendenciák „kibeszéléséről” van szó. Meggyőződésünk ugyanis, hogy e „kibeszéletlen” múlt még rejtett terheinek feltárása, megismerése és nyilvános megvitatása nélkül a mai magyar középnemzedék gondolkodásában továbbra is megmaradnak azok a feloldatlan görcsök, tovább sodródnak azok a tisztázatlan problémák, amelyek a fiatalabb és legfiatalabb nemzedéket is akadályozzák abban, hogy a „tiszta emlékezet” birtokában definiálja önmagát, helyét a mai magyar szellemi életben.

Viktor Kravcsenko könyvét nem véletlenül emlegetik együtt Arthur Koestler Sötétség délben című, 1941-es regényével: ezek a művek elsőként igyekeztek rádöbbenteni a világot a szovjet rendszer valódi lényegére, Kravcsenko pedig elsőként - Szolzsenyicin Gulág-jánál jóval előbb - adott hírt első kézből a szovjet lágerek világáról, a totális terror működésének nyers valóságáról. A könyvnek azonban ma nemcsak, sőt nem is elsősorban történeti - politika- és ideológiatörténeti - olvasata a lényeges, nem is a benne foglalt történelmi információk. Az Én a szabadságot választottam című Kravcsenko-mű színházi előadásának üzenete ma egészen más, mint a hidegháború kezdetén, tétje pedig – ha lehet – jóval nagyobb, mint a rendszerek közötti politikai-ideológiai állásfoglalás.

Kravcsenko kérdése létkérdés: hogyan őrizhető meg és hogyan teremthető újra a „személyes szabadság emlékezete”, a saját döntésre, a saját élet választására való képesség és felelősség kulturális tapasztalata olyan körülmények között, amikor egy totális rendszer mindezt kiiktatandó, szükségtelen rossznak deklarálja?