Két teljesen különböző hangvételű Pinter-darab: az egyik a kínról, a másik a kéjről szól. Az Utolsó pohár brutális, csaknem szadista történet.

Valahol a világban egy katonai diktatúra áldozatszedési mechanizmusának könyörtelen pillanatai tárulnak föl. A kínzó és az áldozatok sorsdrámája a fenyegetően és sokkolóan ismerős erőszakkal szembesít. A szerető történetében a látszólag kacér játék azt a kérdést veti fel: hogyan tegyük izgalmasabbá eseménytelen házaséletünket? És ez valójában egy mélylélektani kérdéssé válik: ki lehet-e törni a törvénytelen kéj csapdájából? Sokan hasonlították a történetet Molnár Ferenc A testőr című művéhez. A különbség az, hogy - szemben Molnár vígjátékával - A szeretőben egy privát házassági rituáléról van szó, amit mindkét fél ismer. Pinternél - csakúgy mint Molnárt Ferencnél - a ritmusos, rövid párbeszédek mögött feszülnek titkaink.

Nehéz egy szóval jellemezni Harold Pintert (1930-), hogy ki is ő valójában. A világon legtöbben persze drámaíróként ismerik, hiszen színdarabjaival már az 1950-es évek végétől kezdve folyamatosan jelen van a kortárs színház- és drámaművészetben. Születésnap, Hazatérés, Az étellift, A gondnok - hogy csak legfontosabb drámáit említsük. Több jelentős művet alkalmazott színpadra, mint például Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában gigantikus trilógiáját. Számos filmforgatókönyvet is írt, ezek közül David Hugh Jones rendezte Árulás című film a maga sajátos, az eseményeket időrendben visszafelé gombolyító narrációs eljárásával több alkotót is megihletett az elmúlt években. De a drámaírói tevékenysége mellett sokszor tűnik fel, mint színházrendező, színész, író, költő, filmrendező vagy mint -ahogy legutóbb az iraki háború idején - politikai aktivista. Sokszor rendezett a komoly presztízsű Londoni Nemzeti Színházban, de játszott már epizódszerepet hollywoodi filmben is, Pierce Brosnan partnereként (A panamai szabó). Sokoldalú, kreatív alkotó, aki a - gégerákot legyőzve - nemrég újult erővel vetette magát az írói munkába.

A brit színházi élet sem bánik kesztyűs kézzel az önmagukat \"túlélt\" szerzőkkel. A \"nagy öregek\" közül talán Harold Pinter az egyetlen, aki körül sosem áll a levegő: rendez, játszik, forgatókönyvet ír, s minden új darabja szenzáció, bárhol kerüljön is színre.