Hap és Hep jó barátok már vagy húsz esztendeje. Minden vasárnap horgászni mennek a folyóra, oda ahol sekély a víz, - hiszen ott gazdag a zsákmány - és mindig nagyon késő éjszaka bandukolnak hazafelé, az erdőn keresztül. És mindig arról beszélgetnek, hogy mennyire félresikerült az életük, hogy milyen jelentéktelen és szánalmas alakok ők, akik nyom nélkül tűnnek el, ha meghaltak. Ezen az éjszakán azonban történik valami. Valaki meghallotta az összes panaszukat, és egy varázsló száll alá a Holdról, aki felajánlja, hogy egy éjszaka erejéig különleges ereje lehet a hangosabban elégedetlenkedő Hapnak, azzal a feltétellel, hogy ha esetleg nem lesz képes semmilyen jó cselekedetet végrehajtani, akkor kővé válik hajnalra.

De mi lehet az az igazán jó tett, amely egyformán kielégít mindenkit a Földön? A pénz? Teremjenek pénzt a fák? Lássanak újra a világtalanok? Vagy folyjon tej és méz a patakokban víz helyett?

Elérkezik a hajnal de a keresett kívánság, ami mindenkit boldoggá tesz, nincs sehol... Úgy tűnik elkerülhetetlen a vég. Hap kővé válik...

A nemrég elhunyt vajdasági szerb író egy igazán egyszerű kérdés elé állít bennünket. Teszi ezt úgy, hogy elkerüli a nagy bonyodalmakat, a szokásos színpadi fordulatokat, ám mégis egyszerűen válik nagyszerűvé a mondanivalója. Lehetőséget ad arra, hogy egy kicsit magunkba nézzünk. Ki ne szeretett volna már hatalmas varázserőt, vagy ha csak egy napra is mindenhatóvá válni? Őszintén, nem ismerünk egy kicsit magunkra, amikor Hap és Hep azon keseregnek, hogy az életük félresikerült, hogy nem értek el semmit, hogy soha senki nem emlékszik majd rájuk, hogy egyáltalán léteztek? Ugye mennyire szokatlan manapság, a mai magyar �ugar-sztárok� világában, ha valaki úgy akar híres lenni, hogy tenni is szeretne érte valami jót? Valamit, ami mindenkit boldoggá tesz?

De MINDENKIT, tényleg mindenkit, és mindenkit egyformán