Apa Anya Fiú Lány - vagyis a család a maga klasszikus felállásában: itt aztán nem történhet baj, vélhetnénk – de aztán persze történik, nem is kevés.

Illetve az a kifejezés, hogy történik, itt talán nem egészen helyes: az Apa, Anya, Fiú, Lány nem annyira színdarab, tehát történés, mint inkább monológok sorozata – és az, akinek erről, mármint a párhuzamos monológokról a családi élet jut eszébe, az szégyellheti magát, még ha többnyire igaza van is, és ettől persze még inkább szégyellnie illene magát.

Ennek a kínos, már-már mérnöki precizitással eltervezett családnak problémái vannak; és nem átallanak ezeknek hangot is adni, méghozzá nem elkenve, a hamis megértés és megbocsátás langyos szószába belepacsmagolva, hanem nyíltan, egyenesen, pacekba; legalábbis a Fiú és a Lány, vagyis a gyerekek így; Apa és Anya már valamivel körmönfontabban; de attól még nem kevésbé egyértelműen vádolják egymást és önmagukat.

Hogy mivel? Mindennel, vagy inkább: mindennel is. Nem súlyos bűntettekkel, mindössze

olyasmikkel, amiket naponta elkövetünk és elkövetnek ellenünk, annyira naponta, hogy szinte észre sem vesszük, csak a végén, amikor ott állunk megfosztva mindentől és mindenkitől, sőt, önmagunktól, de legalábbis az önmagunkról alkotott képünktől is.

Honnan jönnek a belső feszültségeik? Mennyire képtelenek a vágyaik? Kiválaszthatjuk a saját családunkat? Megbocsájthatunk a szüleinknek? Ezekre a kérdésekre keressük a választ – az előadáshoz kapcsolódó foglalkozásainkon a diákokkal együtt.