A gyerekkönyveket gyakran olvassák felnőttek is, legalábbis bizonyos gyerekkönyveket, és az Alice Csodaországban egyike a legbizonyosabb gyerekkönyveknek.

Lewis Carroll (valójában Charles Dodgson, ugyanis így hívták, a Carroll „csak” művésznév) 1832 és 1898 között élt Angliában, azaz a viktoriánus időben, mely időszak, kései elemzők és kortárs visszaemlékezők egybehangzó megállapítása szerint Anglia aranykora volt koloniális, tudományos, ipari, és elviselhetetlenségi szempontok alapján. Ekkor épült ki az infrastruktúra, amely épp napjainkban omlik össze nagy recsegve-ropogva; ekkor szilárdult meg Britannia uralma a tengerek, és a habjaikon hánykolódó szigetek (Afrika, Eurázsia, Amerika, és a többi) felett; azóta dívik, hogy a tutit végül mindig a brit tudósok mondják meg.

Lewis Carroll korának gyermekeként az írást, és azt ezt többé-kevésbé átfedő másik mániáját, a fényképezést, afféle műkedvelőként űzte, főállásban matematikus volt, Oxfordban tanított, emellett még az anglikán egyházban is viselt valamiféle méltóságot, hogy pontosan mit, azt, az anglikán egyház bonyolult felépítése okán, nehéz meghatározni, talán a Canterbury-i érsek meg tudná mondani. Emléke mégis íróként, és ezen belül elsősorban az Alice Csodaországban szerzőjeként maradt fent.

A könyvet egy barátja és oxfordi tanár-kollégája, Liddell tanár úr lánya, Alice ihlette: Carroll neki mesélte el először a Csodaországba kalandozó gyerek történetét, aztán a jegyzeteit, mert lejegyezte, amit rögtönzött, megmutatta másoknak is. A jegyzetek végül egy könyvkiadó kezébe kerültek, és ő azonnal megrendelte a kötetet. A többi már történelem. 

Ha valaki nem ismerné az Alice Csodaországban tartalmát, annak íme: a kilenc éves Alice egy unalmas viktoriánus délutánon üldögél a kertben, amikor egy nyúl fut el előtte, izgatottan nézegetve az óráját, félig magában sápítozva, hogy elkésik; aztán eltűnik egy lyukban, ahogy a nyulak szoktak – Alice pedig, akiben több a kíváncsiság, mint a viktoriánus józan ész, utána ered. A föld alatt találja magát, ám ahelyett, hogy az itt szokásos vakondok és giliszták között unatkozna tovább, egy csodálatos világba kerül, hihetetlenül izgalmas, néha enyhén hátborzongató, néha kifejezetten üdítő őrültek és bolondok, fejtetőre állított gondolatok, és színük-fonákjuk egy érzelmek közé. Figyelmes olvasó észreveheti, hogy a föld alatti Csodaország egy kicsit azért a kor Angliájának paródiája is (bár a viktoriánus Anglia legsikerültebb paródiája, állítják a szakértők, önmaga volt) – de, ebben a paródiában, láss csodát, a világ, és benne az emberek érdekesek. Képtelen mondataiknak, halandzsa-verseiknek, eszelős szokásaiknak mind üzenete van: de tanulsága, hálistennek, nincs. Legfeljebb annyi, hogy a világ, hiába igyekezzék nagy fogcsikorgatva meggyőznie mindenkit, kivált a még meggyőzhető gyerekeket arról, hogy milyen félelmetes is ő, valójában egy felfedezésre, megismerésre, megbarátkozásra váró hely, ahol érdemes eltévedni, és belemenni a legőrültebb kalandokba is, mert a legmélyebb lyukból is kínálkozik kijárat, csak hagyni kel, hogy megtaláljon minket. 

Amúgy ezt az eltévedést és visszatalálást, ezeket a kusza kalandokat, állítja Carroll, és csoda, hogy ezért a viktoriánus Angliában megúszta a tömlöcöt és a fejevételét, életnek hívják. És mindjárt kezdődik.