Írások
Nem kötődött egyik helyen sem mesterekhez. A kétféle kultúra fogékonnyá tette a kortárs művészet iránt. Munkáira minden őt körülvevő hat, és az a tudatosság, hogy legyen jelentése az általa tervezett ruhának és kinézetnek. A színházi adattár regisztrációja jelmeztervezőként eddig 198 munkáját jegyzi. Állandó alkotótársai a rendezők, akiknek szinte minden munkájában részt vesz: az operarendező Kovalik Balázs, Zsótér Sándorral, Kovalik Balázzsal, a koreográfus-rendező Horváth Csabával, Pintér Béla. Az általa tervezett kosztümök egy új látványnyelvet beszélnek, mert nem ismerik a konvenciót.
Kovalik Balázzsal legfrissebb közös bemutatójuk az Örkény Színház Lót előadása volt, amely a tavaly nyáron elhunyt Térey János darabjából született.
Több operában dolgoztak együtt Kovalik Balázzsal. A rendezővel lesz mostanában közös produkció?
– Azt soha nem lehet tudni. Én vágyom rá. Balázs legfőképpen Németországban dolgozik, és ott pedig - érthetően - helyi emberekkel. Mondom mindig Balázsnak, hogy rendszeresen dolgozzon itthon is, mert én úgy érzem, hogy Magyarország érdekes és izgalmas hely a munkára is. Talán azért, mert sok tekintetben kiélezett a helyzet, s ez pedig a művészetre és a mondanivalóra is jól hat. Azt gondolom, hogy neki itt mindenképpen helye lenne, de azt is megértem, hogy ő ha felkérik, válogat. Mindezek ellenére azt gondolom, hogy nagyon jó és fontos lenne, hogy itthon operát is rendezzen.
A Lót – legutóbbi közös munkánk- egy gyönyörű oratórium. Ez Térey Jánosnak az utolsó darabja, amit a Balázs hatására írt, és ők közösen még dolgoztak volna rajta, de Térey halála közbeszólt. Nagyon időszerű és fontos gesztusa Kovalik Balázsnak és az Örkény színháznak, hogy ez most így megvalósult. A téma izgalmas. Nyáron mi sokat beszélgettünk a Balázzsal hogy nekünk mi mit jelent és arról is, hogy ki mit jelent, tehát, hogy melyik szereplő pontosan, és utána jön az, hogy milyen ruhában. Előbb meg kell fejteni, hogy ki kicsoda micsoda, és azzal mit akarunk mondani. Ezt én a ruhákkal tudom elmondani.
Decemberben több bemutatója is volt, a Kosztolányi Pacsirtája Paczolai Béla rendezésében a Pesti Magyar Színházban (díszlet Khell Csörsz), a Tháliában a Legszebb férfikor Valló Péter rendezésében. Ugyanebben a színházban októberben Horváth Csaba rendezésében a Trainspotting (Díszlettervező Kiss-Benedek Kristóf és Kalászi Zoltán)
– Nagyszerű dolog, hogy a Thália Színházban a Télikertet megnyitották, és az egy másfajta ízlésű játszóhely lett. Horváth Csabával nagyon jó volt ebben a darabban együtt dolgozni. És hadd dicsekedjek, a díszletet a fiam egy építész barátjával, Kalászi Zoltánnal készítették. A darab szellemiségében, látványában nagyon modern és ez az előadás minden közreműködőből kihozta a maximumot. A film – amely a darab alapja - több mint húsz éves, de ez az előadás közel hozta hozzánk. Tavaly - ugyancsak a Tháliában - csináltuk a Paczolai Bélával a Legyen férfi monsieuer Pignon! Az is egy filmből készült, s részben a melegségről szólt. Egy szellemes vígjáték, de attól, hogy a melegségről is szól, megadja az előadás tartalmi mélységeit is.
Az Anyaszemefénye bemutató, amely a Pintér Béla Társulat és a Katona József Színház közös produkciója, egy különös helyszínen, az UP Újpesti Rendezvénytérben tartották.
– Vele mindig nagy öröm dolgozni, mégpedig azért mert az ember része lehet a színdarab születési folyamatának. Pintér Béla sugárzó tehetség, úgyis mint író, s úgyis mint rendező. Ebben a darabban most nem játszik, pedig mindannyian tudjuk, hogy mint színész is zseniális. Nagyon eredeti és nagyon radikális gondolkodású. Én úgy vélem hogy mindig hagyni kell, hogy egy gondolkodó ember elmondhassa a véleményét, ami őt foglalkoztatja. Pintés Béla gondolkodó ember, s a gondolatait színházi formába tudja önteni, s el is mondja. Ettől jó az összes Pintér Béla darab, mert igazi, mert nem beszél mellé, komolyan hisz abban, amit mond. Ettől válik hitelessé, hogy nincs benne a műanyagság, nincs benne önös tetszeni akarás. Az van benne, hogy én valamiről beszélni akarok, és én így tudom ezt elmondani. Ettől lenyűgöző, és mindamellett még csodálatosak a zenék is. Ezért szívesen dolgozom vele. Most is nagy tempóban dolgozunk, mert kevés az idő és sok a ruha. Az Újpesti rendezvénytér számomra teljesen új helyszín. Nagyon meglepődtem a mérteken és a feketeségen. Nagy a feketeség, a széles színpad és a nézőtér is fekete. Ebben a nagy feketeségben egy csomó minden elnyelődik. Semmis lesz, ami egy kicsi térben, például a Szkénében megél. Itt rá kellett jönnöm, hogy a legtöbb dolog itt egyszerűen nem él meg. Díszlet szinte semmi nincs: begurul egy ágy, egy kanapé, egy fotel kis fekete állványon. Azon kellett gondolkodnom, hogy hogyan tudom én azt a ruhákkal elmondani, hogy itt a közeget is érezni lehessen . Ilyenkor azt érzem, hogy nekem nemcsak az a dolgom, hogy felöltöztessen a színészt, hanem annak megoldása is, hogy kiderüljön, hogy ő kicsoda, mi a szerepe jelentése, mi a jelleme, mi a jelene, mi a múltja. Itt még ennél is többet kell adni, valamiképp a díszletet is helyettesíteni kell. Túl kell gondolnom valamiképp a ruhán.
Több rendezővel dolgozik, és mindegyikük más és más színházat csinál. Ebben a sokféle színházban a színészek Benedek Mari jelmezeiben jelennek meg, s bár teljesen különbözők, minden jelmez felismerhetően Benedek Maris.
– Ez teljesen igaz. Én szeretem a munkámban ezt a különbözőséget, a másságot és ezt a szellemi kihívást. Egyrészt megérteni a darabot, utána, hogy a rendező mit szeretne, vagy mire vágyik. Tudnunk kell kommunikálni. Nagyon jó azokkal a rendezőkkel dolgozni, akikkel már régóta ismerek, és már úgy nagyjából érezzük egymást , ismerjük egymás igényeit, ízlését, gondolkodását.
Most akkor nevesítsük az állandó partnereket. Az érzelmeket meg kell indokolni, s eddig még nem hangzott el Zsótér Sándor neve.
– Ő? , összefoglalva? imádom. Az az igazság, hogy mindegyiküket imádom: a Horváth Csabát is, a Pintér Bélát is, a Valló Pétert, meg a Kovalikot is. Egyszerűen imádom őket. Az utóbbi egy-két évben dolgozom Paczolai Bélával, és őt is szeretem. Visszatérve Zsótér Sándorra, benne van egy plusz igény arra, hogy ne azt csináljam, ne azt találjam ki, ne azt mutassam meg, ami evidencia. Tehát, hogy próbáljuk meg mindent máshonnan megfogalmazni. Most például Szombathelyen lesz az Equus (Peter Shaffer darabja a szombathelyi Weöres Sándor Színházban), amit látványba fogalmazni – mondhatom -,nagyon bonyolult. De minden darabnál ez a kihívás. Most én e mű kapcsán ennek kapcsán eljutottam az expresszionizmushoz és az új szenzibilitáshoz. Az utóbbi ugye a nyolcvanas években volt és fel kellett idéznem a kor nagy festőit. Valójában az a legjobb ebben a munkában, hogy ilyenekkel foglalkozhat az ember.
Kovalik Balázs teljesen más karakter,. Az Operaházban közös munka volt az emlékezetes Fidelio (Beethoven), a Mefistofele (Boito), s kedvencem, a Xerxes (Händel)...
– Benne az a nagyszerű, hogy átgondolt, és még a mélynek is a mélyére ás. Nem hagyja, hogy bármi gondolat, kapcsolat megoldatlan maradjon, hanem mindent a végsőkig kielemez . Például a Lóttal kapcsolatban legalább öt héten át arról beszélgettünk, – szerepel benne három angyal –, hogy ma mit is jelentenek az angyalok, s hogyan kellene őket ábrázolni. Természetesen a nagy szárnyaktól indultunk, ugye, az angyal az, aminek nagy szárnya van. Nagyon sokféle megoldást ötlöttünk, s hetekbe telt, amíg a végső, a megvalósult, megszületett,
A rendező Horváth Csabában a jelmeztervező számára mi a vonzó?
– Benne az ösztönösséget szeretem nagyon. Bevallom, nagy részt én is ösztönösen dolgozom. Gondolkodom, és sokat töröm a fejem, meg keresgélek, utánanézek könyvekben, filmekben, művészettörténeti tanulmányokban. Mindig hosszasan keresgélek, de az érzés, amit a darab kivált belőlem, mindenekelőtt az a meghatározó. Úgy érzem, hogy Csaba is így közelít. A személyisége erős, s ez az erőteljes személyiség hatja át azt, hogy ő mit is akar megmutatni magával a darabbal. Ez a megközelítés közel áll hozzám. Az ösztönösséget szeretem, ahogy ráérez, hogy mi is az a szikra, ami aztán nekünk, a nézőknek is meglepetés.
Az említett rendezők általában megírt színpadi művet fogalmaznak újra, de Pintér Béla maga írja a darabokat.
– Igen, s a bemutató előtti napokban lesz kész a mű, akkor fejezi be az írást. Úgy dolgozunk, hogy elküldi nekem hogy mi az, amit szeretne, meg ismerteti a próbából a részleteket, hogy valami sejtésem legyen. Én csak azt ismerhetem, ami addig kész. Mindig csak a részt, aminek nem lehet tudni, hogy mi lesz a vége, amikor összeáll egésszé. Ő felsorolja, hogy ki körülbelül mit játszik, s hány ruhára lesz szüksége. Akkor jövök én, hogy kitaláljam, milyen is legyen a kép. Ez a nagy feketeség az Újpesti rendezvénytérben, megnehezíti a dolgom. Sok mindent kell figyelembe vennem, mert itt minden közben alakul. Másokkal és más helyszíneken előre látom, hogy pontosan mi hogy fog kinézni. Itt közben kell ráéreznem, és bennem is közben alakul minden, az is. Hogy pont arról mit hogyan érzek, s azt hogyan fogalmazom meg. Itt is az ösztönösségemre hallgatok.
Valló Péterrel a Tháliában – ennek is decemberben volt a bemutatója – a Legszebb férfikor című darabban dolgozott...
– Az okosságát szeretem és azt, ahogy mindenre nagyon kiélezetten és nagyon jól reagál. Mindent tud a színházról, mégis, nemcsak a tapasztalataiból épít. hanem alaposan felkészül. Vele most új bemutatónk is lesz, a Radnóti Színházban rendezi Bernard Shaw: A szerelmesek házai című darabját, amit majd február végén láthat a közönség.
A különböző rendezőkkel a jelmeztervezés munkafolyamata is más ?
– Tulajdonképpen mindegyik pont ugyanúgy kezdődik. Elolvasom a darabot, utána a rendező elmondja a hogy az egészről mit gondol. A ruháról általában nem szoktak gondolni semmit. Azt rám bízzák. Amikor már én gondolok arról valamit, akkor elkezdtünk róla beszélgetni. Megmutatom, hogy én mit gondolok, és annak kapcsán elkezdődik egy dialógus. Én bízom bennük, ők bíznak bennem. Így születnek a ruhák.. .
Több bemutató várja. Az említetteken kívül lesz a Vígszínházban a Doktor úr Zsótér Sándor rendezésében, s az Amerikai Elektra Kecskeméten Horváth Csabával...
– Most sokféle van egyszerre, de ez jó. Tanulmányoznom kell a különféle darabokat, korokat, stílusokat. Ezt lehet a legjobban szeretni az én munkámban , ezt a fajta gondolkodást és ezt a sokféle párbeszédet. Párbeszéd ez a a rendező és köztem. Izgalmas aztán, hogy milyen válaszok jönnek a kérdésekre, merthogy darab is válaszol. Készülök, fölteszek kérdéseket magamnak, igyekszem a válasszal, amikor formát öltenek az alakok.
A darab pedig segít abban, hogy megvilágosodjam, hogy pontos válasz szülessen a kérdéseimre. Nem szabad túlságosan azt megfogalmazni azt, ami evidencia. Nem szabad túlbeszélni semmit, nem szabad a befogadó szájába rágni, hogy értsd már meg, azt, amit mi itt mondani akarunk. Kell befogadói szabadságot is adni. Úgy kell megfogalmazni a jelmez látványát, hogy maradjon a nézőnek is a saját számára felfedezni és gondolkodni valója. Adjunk neki egy vizuális élményt és ezen felül – természetesen – a jelentést, azt hogy mi az, amit mi a ruha (jelmez) látványával mondani szeretnénk.