Írások
A Tünet mindig kísérletezik. Ez a mostani előadás miben lesz más?
– Kicsit messzebbről kell kezdenem. Ugye a tavaszi karantén alatt volt arra lehetőségem, hogy távolabb lépjek az életemtől, attól, amit az elmúlt években folyamatosan élek. Azt vettem észre, hogy sokkal gyorsabban történnek velem az események, és sokkal több mindent csinálok, mint amit be tudok fogadni érzelmileg. Tudtam, hogy jönni fog a második hullám, megint nem tudjuk játszani az előadásainkat, nem tudjuk a középiskolai beavató programunkat csinálni, nem tudok filmfesztiválokra utazni, és így tovább, és akkor elhatároztam, hogy ezt az évadot egy kísérleti munkára fogjuk szánni. Ez úgy néz ki, hogy az egész évadot végig próbáljuk egy kis csapattal - kvázi karantén közösséget vállalva. Ráadásul megérett a helyzet számomra arra, hogy összegezzem, tudatosítsam és vitára bocsássam azt, hogy mit gondolok a színházról: miért csinálok színházat, mit várok egy előadói jelenléttől, mikor gondolom azt, hogy az érdekes ma a színpadon, tudjuk-e ezt tanítani? Ezért összehívtam egy kis szenátust, egy négy tagú művészeti tanácsot: Kelemen Patrik, Szabó Veronika, Szász Dániel és én vagyunk ebben. Ez a szenátus tölti fel művészeti tartalommal az egész évadot, vitatkozik ezekről az alapkérdésekről, és ebbe a munkába ékelődik be ennek az új előadásnak a próbafolyamata.
Hogyan néz ki ez a munka a mindennapos gyakorlatban?
– A próbafolyamatra 3 hónapot szánunk napi 6 órában – október közepén kezdtük, január végén lesz a bemutató. Azzal a hozzáállással álltunk neki, hogy mi alapkutatást végzünk. Az alapkutatásnál nem abból indulunk ki, hogy mit szeretnénk elérni, hanem a terítékre kerülő kérdések belső logikája határozza meg azt az irányt, amerre haladunk. Így láttunk neki a hang és mozgás témájának. Egy olyan előadást tervezünk, amiben a hat előadó – a szenátus tagjain kívül még Dányi Viktória és Oláh Balázs - a hangjával és a fizikalitásával létrehoz egy olyan produkciót, ami egyszerre értelmezhető zeneműként, táncként és színházként.
Mi lesz a címe?
– Még nincs címe, de nagyon hajlunk az After Party felé. Szerintem mindenki érzi, hogy most egy olyan pillanatban vagyunk, amikor valaminek a választóvonalán állunk ezerféle szempontból, s az, hogy mi lesz velünk, a Föld lakóival, az most borotvaélen táncol. Az elkövetkező időszakban az emberiségnek nagyon fontos döntéseket kell meghoznia.
Figyelemfelhívó különlegessége ennek az előadásnak, hogy a hazai jazz élet egyik sztárénekesnőjével, Harcsa Veronikával dolgoztok együtt. Mi az ő dolga?
– Mindenképp szerettünk volna felkérni valakit, aki minket zenei téren tud fejleszteni. Amikor először eljött a próbánkra, akkor az egész csapat egyetértett abban, hogy ő csinálja végig velünk ezt az időszakot, hiszen egy hihetetlenül nyitott és tág horizontú énekesnő. Veronikával nem ez az első közös munkánk. Úgy 10 évvel ezelőtt énekelt a Nincs ott semmi, vagy alszanak-e nappal az álmok című előadásunkban, amihez Márkos Berci szerezte a zenét. Most alapvetően az előadás zenei szövetének a kialakításában vesz részt, és ő a zenei trénerünk a próbákon. A színpadon lesznek nagyon jó hangú embereink, akik nem énekesek, hanem alapvetően táncosok. De azt gondolom, és Veronika is folyton azt mondja, hogy őrület, hogy milyen jól improvizálnak a testükkel, s ezt a fajta kreativitásukat egy az egyben át tudják vinni a zenébe. Tehát a hangadás felfogható egy fizikai aktusként: megrezgetjük a hangszálainkat, és egészen félelmetes helyekre tudunk eljutni, egészen különleges hangok tudnak megszületni a mozdulatokkal együtt.
Hogy képzeljük el ezt az After Party munkacímű előadást?
– Ezt még mi se tudjuk elképzelni, vízióink vannak róla, még rengeteg munka vár ránk a bemutatóig. Nagyon sokat gondolkodunk arról, hogy milyen az a világ, amire vágyunk, hogyan lehet azt a hangot megzengetni, ami az új világnak az ígéretét adja. Viszont tudok két szót mondani, ami nekünk nagyon meghatározó a próbák során. Az egyik a hallgatás: száz százalékos figyelemmel egymásnak a meghallgatása, a test belső hangjainak a meghallása, önmagunk meghallgatása. Milyen hangja van a táncnak? A másik meg a szupport, vagyis a támogatás: az, hogy a másikat támogassam abban, hogy el tudjon jutni oda, hogy az a hang megszülessen vagy az a dal el tudjon hangozni. Nekem iszonyú megható most, ebben az időben látni azokat a fizikális támasztásokat és figyelmet a teremben, amik teljesen ellentmondanak annak a világnak, amiben élünk.
Ahogy hallgatlak, naponta új és új felfedezéseket tesztek.
– Igen, és a felfedezés élménye minden előadásunknál megvan, hiszen mindig új utakat keresünk. Ugye vannak a musicalek, ahol az a cél, hogy a színész minél tökéletesebben elénekelje a dalt, és közben bravúrosan táncoljon. De mi mást csinálunk: egy olyan előadást, amiben a hangnak és a mozdulatnak a születése egy szerves egység. Soha nem jártunk még ezen a területen, és nem is láttam ilyen jellegű előadást. Alkotói módszerünk, hogy olyan helyzeteket teremtünk, amik azelőtt nem voltak. A Sóvirág című előadásunk is egy sohasem volt helyzetből jött létre. Ebben a 90 éves Fahidi Éva és a 30 éves Cuhorka Emese létezett együtt, s az ő duettjükben fedeztük azt fel, hogy hogyan lehet ennyire különböző életkorú és történelmi tapasztalattal rendelkező személyeket egy produkcióban szerepeltetni.
A Sóvirágból, ami a Vígszínház repertoárján szerepelt és fesztiválokon is részt vett, született egy fantasztikus, sokszorosan díjnyertes dokumentumfilm, A létezés eufóriája. Ennek a híre azokhoz is eljutott, akik a Tünet Együttes egyéb produkcióit nem ismerik. Meghatározó szerepe van ebben a ma már 95 éves Fahidi Évának, aki túlélte a holocaustot, és megírta erről szóló regényét, az Anima rerumot. Kisebb fajta csoda az ő jelenléte a ti előadásotokban. Kinek volt az ötlete az ő történetét feldolgozni?
– Én ismerem Évát már nagyon régóta, szegről-végről rokonok vagyunk. 89 éves volt, amikor volt egy olyan pillanat, hogy úgy éreztem: ezt a nőt én mindenkinek szeretném megmutatni. Tudtam róla, hogy egész életében tréningezett, táncolt, tehát a mozgás nagyon fontos neki, és minden Tünet előadáson ott volt. Nekem pont az az elképesztő benne, hogy ő a sorsa ellenére nem csontosodott bele egy áldozat vagy mártír szerepbe, hanem folyamatos dialógusban van a mai világgal, a saját traumájával szakadatlan munkában és párbeszédben áll. Egyrészt hihetetlen intuíció és szerencse, ahogy Éva és Emese egymásra találtak ebben a próbafolyamatban, de másrészről az, ahogyan mi dolgozunk, olyan intim, bizalmi légkört alakít ki, amelyben kialakulnak a mély, emberi kapcsolatok.
Mire lehet számítani a Tünet Együttestől, ha visszatér az élet normális rendje?
– Reméljük, január 28-án meg tudjuk tartani az új előadásunk bemutatóját. Nem vagyok híve a streamelt előadásoknak, de azt el tudom képzelni, hogy A tünet- együttes című produkciónk esetében kivételt teszünk, erről beszélgetünk épp a Trafóval. Ez egy dokumentarista performansz, a magyarországi független előadóművészet történetét dolgozza föl a rendszerváltástól kezdve, és ebbe ékelődik bele a Tünetnek a saját, nagyon személyes története. Persze, szeretnénk ezt is inkább élőben játszani, mint ahogy a Burok - a táguló idő összehúzódásai című előadásunkat is a Jurányiban, amit négy táncosnő ad elő. Mindegyikük anya, és azzal a lehetetlen feladattal mennek fel a színpadra, hogy megéreztessék, milyen érzés szülni – mindezt tele személyességgel, drámával, humorral, katarzissal. Játsszuk még
Az éjszaka csodáit a Nemzeti Táncszínház nagyszínpadán, amit Weöres Sándor azonos című verse ihletett, és egy vizuális, mozgásos kis összművészeti csoda. A Nemzeti Táncszínház Stúdiójába pedig a 3-7 éves gyerekeket várjuk Kucok című előadásunkkal, ami egy interaktív produkció– mozgással, énekkel, élő zenével. S van még egy fontos darabunk, a Trolletetés a MU Színházban. Ez az arctalan kommunikációt veszi górcső alá, ami szerintem hihetetlenül káros folyamatokat indít be, megbetegít. A kormányzatnak, általában a politikusoknak példát kellene mutatniuk, hogy hogyan tudnak együttműködni, kompromisszumokat kötni, vitatkozni. Szerintem ezek olyan alapvető dolgok, amelyek egy egészséges társadalomhoz elengedhetetlenek. Elkeserítő a gyűlölet terjedése, de az eszközeink nagyon limitáltak ahhoz, hogy ebbe a párbeszédbe érdemben bele tudjunk szólni. Ezzel az előadással legalább egy kísérletet teszünk erre.