Hírek
A rendszerváltás évében írta Schwajda György a Ballada a 301-es parcella Bolondjáról című színművét. Harminc év elteltével a kecskeméti Katona József Színház társulata viszi színre a darabot, Cseke Péter rendezésében. Október 23-án díszbemutatóra, október 25-én rendes premierre várják a közönséget.
„Minek a dolgokat bolygatni?” – kérdezi a Schwajda-darab egyik szereplője. Elsőként mi is ezt kérdeztük Cseke Péter rendezőtől, a kecskeméti színház direktorától.
− Schwajda György a rendszerváltás kellős közepén, 1989-ben írta ezt a színművét. Harminc évvel a rendszerváltás után miért fontos beszélni a rendszerváltás előtti időkről?
− Szerintem, mindig fontos rátekinteni a történelmünkre. Történelmi léptékben harminc év tulajdonképpen egy pillanat. Mégis eltelt három évtized, ennyi ideje élünk szabadon, és minden bizonnyal vannak mérhető változások az életünkben. Érdekes lehet megnézni az előadást annak, aki maga is élt a rendszerváltás előtti években. És azon fiataloknak is, akik kíváncsiak arra, hogy szüleik, nagyszüleik milyen körülmények között éltek a rendszerváltás előtt.
− A darabot 1989 novemberében, a Schwajda György vezette Szolnoki Szigligeti Színházban mutatták be először. És azóta?
− Az elmúlt harminc évben nem játszották. Azért is gondoltuk, hogy érdemes újból elővenni, és egy mai, 2019-es szemüvegen át is rálátni, megfogalmazni. A ballada 1989-ben játszódik, majd a történeten belül 30 évet visszamegy az időben, 1959-re. Szerettem volna egy rövid kódával megfejelni az eredeti történetet, és megérkezni 30 évvel későbbre, azaz a mostani valóságunkba. Nagy örömömre, Schwajda György özvegye, Judit asszony engedélyezte, hogy egy kiegészítő jelenettel megtoldhassuk a darabot. A balladában egy család széteséséről van szó, példázatot mutat arról, hogy milyen károkat, maradandó sebeket okozott a kommunista rendszer az egyén, a család szintjén. És, bár szoktuk mondani, hogy az idő mindent megold, valójában nem mindig van így. A múltban ejtett sebek velünk maradnak, mint a szögnyomok egy fakerítésben. Ki lehet ugyan huzigálni az oda nem illő szögeket, de az általuk ütött lyukak megmásíthatatlanul a fában maradnak.
− Egy nemzeti színház igazgatója miért tűz műsorra egy írva-íratlanul is politikai töltetű darabot, benne ügynökökkel, besúgókkal, áldozatokkal, félelmekkel-sérelmekkel?
− Még csak várományosa vagyok ennek a kitüntető címnek, de azt mondom, hogy erről a témáról is beszélni kell. Hiszen a rendszerváltás idején kardinális kérdés volt, hogy az ügynökmúlt elszámoltatható, avagy nem számoltatható el.
− Sajnos tudjuk a választ…
− Igen. De minél többet beszélünk róla, annál inkább alkalmat teremtünk arra, hogy beszédtéma legyen. Nem véletlen a seprű metafora. A balladai Bolond egy seprűvel jár-kel, mivel szeretné valahogy kitisztítani a múltját, a jelenét.
− Ki is ez a Bolond, akit élve vagy holtan, de mindenki keres?
− Ifjú korában egy művelt és tehetséges férfi, aki ígéretes pálya előtt áll, egyben ifjú házas, aki feleségével várja az első gyermekét. Aztán elmarják a családjától, az áldott állapotban lévő asszonytól elviszik a férjét. Ezután, harminc éven keresztül hazugságban tartják. A férfi pedig sosem találkozhat a feleségével, a fiával, az unokájával, az édesanyjával. Végeredményben mindenki sérül a családjában.
− A mai világunkban fontos egyáltalán, ha igen, kinek fontos, hogy ki volt hős, ki áldozat, ki gyilkos, a letűnt kommunista érában?
− Azt gondolom, ha segíteni tudunk valakinek abban, hogy önmagára vagy a családjára ismerjen, netán más szemmel nézzen rá egy régi sérelmére, az a történések feldolgozásában, belső feloldásában is fogódzókra lelhet.
− Nem divat beszélni a régi sérelmeinkről. Ezeket inkább dédelgetjük, hurcoljuk magunkkal…
− Magam is azt tapasztaltam, hogy ha egy adott problémánál, konfliktusnál, ott helyben nem beszéljük ki a dolgot, nem tisztázzuk az érzéseinket, viszonyulásunkat – barátságban, szerelemben, házasságban –, ott mindez elfojtódik. Viszont a mélyben nagyon is munkálkodik, majd egyszer csak robban, és befolyásolja a reakcióinkat, tetteinket.
− A színlap szerint a Ballada egy példázat. Számomra inkább abszurd darab. Tévedek?
− A példázat egy igazságot, egy erkölcsi tanítást foglal magában. Schwajda egész látásmódja inkább groteszk. Mindig van véleménye, arról a történetről, melyet leír. Átsugárzik az írásain a dühe, az értetlensége, megértő bölcsessége. Ugyanakkor a furcsa, különleges humora is.
− Minden előadás szerves része a zene. Mi illik ehhez a darabhoz?
− Az előadás zenei anyagát Ákos műveiből válogattam, melyeket a Terror Háza Múzeumban hallottam először. Megkaptam az engedélyt a szerzőtől is és a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítványtól is, hogy az előadásban használhassam.
− Mit tanulhatunk az elődeinktől? Azoktól, akik anno nem illeszkedtek a rendszerbe, de nem is keresték helyüket a kommunizmusban, viszont találtak egyéni módot a boldogulásra, a teljes életre.
− A relativitást terjesztő világunk arra törekszik, hogy elmossa a különbséget jó és rossz között. A Tízparancsolat világos utat mutathat az emberiségnek. Abban a kommunista rendszerben is meg volt a lehetőség nemet mondani, vállalva a következményeket. Lehetett nemet mondani az úttörőségre, a párttagságra, a beszervezésre, és másik utat választani. Mindig a becsületes emberektől lehetett és lehet tanulni, bármilyen rendszerben és a történelem bármelyik időszakában.
Popovics Zsuzsanna
− Schwajda György a rendszerváltás kellős közepén, 1989-ben írta ezt a színművét. Harminc évvel a rendszerváltás után miért fontos beszélni a rendszerváltás előtti időkről?
− Szerintem, mindig fontos rátekinteni a történelmünkre. Történelmi léptékben harminc év tulajdonképpen egy pillanat. Mégis eltelt három évtized, ennyi ideje élünk szabadon, és minden bizonnyal vannak mérhető változások az életünkben. Érdekes lehet megnézni az előadást annak, aki maga is élt a rendszerváltás előtti években. És azon fiataloknak is, akik kíváncsiak arra, hogy szüleik, nagyszüleik milyen körülmények között éltek a rendszerváltás előtt.
− A darabot 1989 novemberében, a Schwajda György vezette Szolnoki Szigligeti Színházban mutatták be először. És azóta?
− Az elmúlt harminc évben nem játszották. Azért is gondoltuk, hogy érdemes újból elővenni, és egy mai, 2019-es szemüvegen át is rálátni, megfogalmazni. A ballada 1989-ben játszódik, majd a történeten belül 30 évet visszamegy az időben, 1959-re. Szerettem volna egy rövid kódával megfejelni az eredeti történetet, és megérkezni 30 évvel későbbre, azaz a mostani valóságunkba. Nagy örömömre, Schwajda György özvegye, Judit asszony engedélyezte, hogy egy kiegészítő jelenettel megtoldhassuk a darabot. A balladában egy család széteséséről van szó, példázatot mutat arról, hogy milyen károkat, maradandó sebeket okozott a kommunista rendszer az egyén, a család szintjén. És, bár szoktuk mondani, hogy az idő mindent megold, valójában nem mindig van így. A múltban ejtett sebek velünk maradnak, mint a szögnyomok egy fakerítésben. Ki lehet ugyan huzigálni az oda nem illő szögeket, de az általuk ütött lyukak megmásíthatatlanul a fában maradnak.
− Egy nemzeti színház igazgatója miért tűz műsorra egy írva-íratlanul is politikai töltetű darabot, benne ügynökökkel, besúgókkal, áldozatokkal, félelmekkel-sérelmekkel?
− Még csak várományosa vagyok ennek a kitüntető címnek, de azt mondom, hogy erről a témáról is beszélni kell. Hiszen a rendszerváltás idején kardinális kérdés volt, hogy az ügynökmúlt elszámoltatható, avagy nem számoltatható el.
− Sajnos tudjuk a választ…
− Igen. De minél többet beszélünk róla, annál inkább alkalmat teremtünk arra, hogy beszédtéma legyen. Nem véletlen a seprű metafora. A balladai Bolond egy seprűvel jár-kel, mivel szeretné valahogy kitisztítani a múltját, a jelenét.
− Ki is ez a Bolond, akit élve vagy holtan, de mindenki keres?
− Ifjú korában egy művelt és tehetséges férfi, aki ígéretes pálya előtt áll, egyben ifjú házas, aki feleségével várja az első gyermekét. Aztán elmarják a családjától, az áldott állapotban lévő asszonytól elviszik a férjét. Ezután, harminc éven keresztül hazugságban tartják. A férfi pedig sosem találkozhat a feleségével, a fiával, az unokájával, az édesanyjával. Végeredményben mindenki sérül a családjában.
− A mai világunkban fontos egyáltalán, ha igen, kinek fontos, hogy ki volt hős, ki áldozat, ki gyilkos, a letűnt kommunista érában?
− Azt gondolom, ha segíteni tudunk valakinek abban, hogy önmagára vagy a családjára ismerjen, netán más szemmel nézzen rá egy régi sérelmére, az a történések feldolgozásában, belső feloldásában is fogódzókra lelhet.
− Nem divat beszélni a régi sérelmeinkről. Ezeket inkább dédelgetjük, hurcoljuk magunkkal…
− Magam is azt tapasztaltam, hogy ha egy adott problémánál, konfliktusnál, ott helyben nem beszéljük ki a dolgot, nem tisztázzuk az érzéseinket, viszonyulásunkat – barátságban, szerelemben, házasságban –, ott mindez elfojtódik. Viszont a mélyben nagyon is munkálkodik, majd egyszer csak robban, és befolyásolja a reakcióinkat, tetteinket.
− A színlap szerint a Ballada egy példázat. Számomra inkább abszurd darab. Tévedek?
− A példázat egy igazságot, egy erkölcsi tanítást foglal magában. Schwajda egész látásmódja inkább groteszk. Mindig van véleménye, arról a történetről, melyet leír. Átsugárzik az írásain a dühe, az értetlensége, megértő bölcsessége. Ugyanakkor a furcsa, különleges humora is.
− Minden előadás szerves része a zene. Mi illik ehhez a darabhoz?
− Az előadás zenei anyagát Ákos műveiből válogattam, melyeket a Terror Háza Múzeumban hallottam először. Megkaptam az engedélyt a szerzőtől is és a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítványtól is, hogy az előadásban használhassam.
− Mit tanulhatunk az elődeinktől? Azoktól, akik anno nem illeszkedtek a rendszerbe, de nem is keresték helyüket a kommunizmusban, viszont találtak egyéni módot a boldogulásra, a teljes életre.
− A relativitást terjesztő világunk arra törekszik, hogy elmossa a különbséget jó és rossz között. A Tízparancsolat világos utat mutathat az emberiségnek. Abban a kommunista rendszerben is meg volt a lehetőség nemet mondani, vállalva a következményeket. Lehetett nemet mondani az úttörőségre, a párttagságra, a beszervezésre, és másik utat választani. Mindig a becsületes emberektől lehetett és lehet tanulni, bármilyen rendszerben és a történelem bármelyik időszakában.
Popovics Zsuzsanna
-
Művészek írták
Kurázsi mama – háborúink krónikája
A 2022-es Bakkhánsnők kapcsán írtam Terzopuloszról, a rendezőről: „Berlinben, Heiner Müller korszakos színházcsinálóval indult a 70-es években. Vele hozta létre 1994-ben a Nemzetközi Színházi Olimpiát, amit a tervek szerint jövőre Magyarország rendez meg. Terzopulosz mostani rendezése jó előjel.” Az általa keltett előérzet beteljesedett. 2024-ben Kurázsi mama is olyan nagyformátumú előadás, ami többet jelent önmagánál. Szegő György -
Művészek írták
Pinokkió
A Vígszínháznál mese-musicalben Presser Gábor-Sztevanovity Dusán 35 éve töretlen sikerű A padlás musicalje a mérce. És ezzel is konferálták fel most a Karácsony előtt műsorra tűzött Pinokkiót. Szegő György -
Művészek írták
Abszurd királyság
A Műcsarnok abban a reményben vette fel idei programjába az Übü király drámához köthető, élményszerű ugyanakkor informatív tárlatát, hogy az a kánont szélesíti és bizonnyal „művészetet művészettel csináló” kiállítás. Új kutatásokat prezentál: látványos módon.